Monographie romancée – Réz Pál Proust-könyvéről

(Proust és a magyarok I.)

1961-ben jelent meg az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár 9. darabjaként Réz Pál könyvecskéje Marcel Proustról, amely nagy vonalakban ma is megállná a helyét, és most, hogy két különböző fordításban bár, de teljes terjedelmében olvasható Az eltűnt idő nyomában, voltaképpen nem is lenne rossz, ha nem csak antikváriumokban lenne elérhető; bőven elférne Karafiáth Judit 2007-es bemutató kötete mellett (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Talentum műelemzések), mely meg is jegyzi róla, hogy „mind ez idáig az egyetlen Proustnak szentelt könyv Magyarországon” (amit persze úgy kell érteni, hogy magyar szerző tollából, hiszen azóta külföldi szerzők Proust-könyvei, kezdve Maurois 1971-ben magyarul is megjelent kötetével, már elérhetőek).

Ugyan a legelső, életrajzi részben mintha még túlságosan is szorosak volnának a szálak, amivel Réz Marcel Proust, az ember életének körülményeit és eseményeit összeköti Marcel, a regény főszereplőjének életével, s az első oldalak alapján könnyen gondolhatjuk, hogy a regény afféle autobiographie romancée volna; később azonban részletesen rámutat az elbeszélő és a szerző életének és jellemzőinek különbségeire, így talán csak innen, a XXI. századból tűnik kissé összemosottnak a két figura bemutatása; az mindenesetre bizonyos, hogy nem könnyű feladat ez egy olyan ismeretterjesztő műfajban, ahol nem kizárólag a művet, hanem a szerzőt és a szerző mögötti embert is be kell mutatnunk, ráadásul egy egybefüggő, nem szétforgácsolt szöveg formájában. Márpedig ebben az egységteremtésben Réz nagyon jó: szakszerűen, de néhol a diszkrét szépírói eszközöket sem megvetve, plasztikusan állítja elénk a szerző figuráját, az irodalmi portré pedig szinte észrevétlenül megy át elemzésbe, a recepciótörténet ismertetésébe és alkalmasint a különböző értelmezésekkel való polémiába. (Épp ezért az élményszerűségre utazó olvasóknak mindenképpen több örömet tud szerezni afféle Proust-bevezetőként, mint Karafiáth jóval praktikusabb felépítésű kötete, mely inkább kézikönyvként, kalauzként használható sikerrel az Eltűnt idővel való ismerkedéskor.)

Réz láthatóan mindent elolvasott, ami a könyv írásakor megszerezhető volt a témában, legyen az bár francia, angol, orosz vagy német recepció, s ami már akkor is könyvtárnyi irodalmat jelentett (azóta pedig…), s nem elégszik meg a többiek elemzéseinek bemutatásával és feldolgozásával, de igyekszik szisztematikusan lebontani néhány makacs előítéletet is a szerzővel kapcsolatban. Meggyőzően érvel a „cselekménynélküliség”, a „parafaszoba”, a „társadalmi érzéketlenség”, az „újjászületett l’art pour l’art”, a „sznob amatőr”, és a „tiszta bergsonizmus” legendái ellen: hogy csak kettőt emeljünk ki ezek közül, rámutat arra, hogy az Haussmann körúti ház berendezésének idején nem Proust volt az első, aki parafával szigetelte szobáját a forgalmas körút zajai ellen, de például jó barátnője, Anna de Noailles is hasonlóan tett (és Proust levelezik is vele a megfelelő parafa-anyag beszerzési lehetőségeiről), vagy hogy Bergson idő- és emlékezésfilozófiájában nincsen szó a szerzőnk számára oly fontos megkülönböztetésnek az akaratlagos és akaratlan emlékezet között, s már csak ezért sem lehet az Eltűnt időt egyszerűen a bergsoni filozófia tézisregényének tekinteni.

Ugyanakkor felhívja a figyelmet egy olyan bergsoni tételre is, ami nekünk még nagyon fontos lehet. A fiatal Babitsot idézi, aki Bergson filozófiáját ismertetve a következőket írja: „Minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal, vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja. A múlt nem halt meg, hanem hat reánk: él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá.” (123.) – ami mögött, ha nem tévedünk, van egy kis jungiánus beütés is; ami viszont ennél fontosabb, hogy a fiatal Babits itt mintha a Párhuzamos történetek narratív mechanikájának (milyen jó szó!) egyik fontos alapelvére tapintana rá. A kötet vége felé pedig, Proust hipertrófiás emlékezetéről és érzékenységéről szólva Réz megjegyzi: „Egy ideggyógyász, aki tanulmányt írt Proustról, abban kereste ennek okát, hogy az írónál a tudat és a tudatalatti állandóan, szinte patologikusan közlekedik egymással, míg az emberek jó részénél ez a közlekedés, átfolyás csak néha, esetlegesen történik meg” (159.) – amely leírás kísérteties pontossággal írja le a Párhuzamos történetek szereplőinek lelki működését, a tudattalan folyamatok szüntelen jelenlétét a leghétköznapibb cselekvések felszínén is, s egyben arra is rámutat, mennyire irreális dolog ez a hétköznapokban, amiből aztán egyenesen következik a Nádas-regény „vizionárius irrealitása” (Radnóti Sándor).

Szintén előremutató gondolat, mely később Deleuze leibniziánus fejtegetéseiben nyeri el filozófiai igényű kifejtését, amit Réz mások mentén a prousti emberábrázolás többszempontúságáról mond (és amit például Brassaï a prousti látásmód fotografikusságaként, a különböző időpontokban és különböző nézőpontokból készült fényképek egymás mellé helyezésének irodalmi leképezéseként fogalmaz meg a filmszerűséggel szemben), s fontos felismerés, hogy mindez nemcsak a fotográfiához, hanem Ruskinhoz is köthető, aki „azt tanácsolja olvasóinak, hogy egy székesegyház vizsgálatához válasszanak két-három szemléleti pontot, ahonnan át tudják tekinteni a műalkotást.” (143.)

Réz Pál (fotó: litera.hu)

Ami viszont sokkal érdekesebb gondolatmeneteket indított el bennem, az néhány olyan megjegyzés, ami a nemek és nemi szerepek jelentőségére vontakozik Proust életében és életművében. Egyfelől, nagyon fontosnak tartom azt az alkotáslélektani megfigyelését, ami például a Nádassal való párhuzamkeresések során egy fontos különbség lesz: hogy Proust „megmenekült a fiúk, s különösképpen a túlérzékeny és tehetséges gyerekek kamaszkori nagy válságától, gyakran termékeny, de mindig fájdalmas és veszedelmes betegségétől, az apa elleni lázadástól. […] Nem kellett arra összpontosítania erejét, hogy leszámoljon az apa nyomasztó alakjával” (12.), mivel Adrien Proust, a híres orvos világa fényévnyi távolságra feküdt az övétől – ettől függetlenül azért nagyon sok helyen meglátszik Proust életművén az orvoscsalád háttere –, de ami még fontosabb: a professzor örömmel láthatta hivatásának folytatását kisebbik fia, Robert Proust karrierjében, ezért valószínűleg könnyebben bele is nyugodottt a nagyobbik fiú művészi pályájába.

Ugyanilyen revelatív az a megállapítása is, miszerint „Proustot alig érdeklik a női érzelmek. […] Proust fiatal nő-hősei többé-kevésbé mind ellenszenvesek, már csak azért is, mert nem szántják fel őket nagy szenvedélyek, s ha igen (mint Albertine-t), ez a folyamat szinte a regényen kívül történik, e szenvedélynek csak pusztító következményeivel ismerkedünk meg. […] Proust tagadja – vagy csak nem ismeri? a regény összképének szempontjából mindegy – a női szenvedélyt, a lobogást, az önfeláldozást, a szövetséggé alakuló szerelmet. De amit megtagad leány-hőseitől, azt annál gazdagabban ajándékozza oda a férfiaknak: Swannak, Marcelnek, némiképp még Charlus bárónak is. A férfiak szerelmi szenvedéseinek megrázó és árnyalt, néha szinte nyers és gazdag tárháza a mű minden kötete. […] S a férfi-illúziók felépítésének és összeomlásának nincs mesteribb festője, mint Proust.” (148-151.)

Ezek valóban fontos megfigyelések, ám némi pontosításra szorulnak. Egyfelől, hogy mindaz, amit Réz a női Proust-szereplőkről mond, leginkább csak a regény szerelmes női alakjaira igaz, hiszen az elbeszélő anyjának és nagyanyjának személyében a szerző nagyonis nagy és női szenvedélyek, történetesen a nem egyszerűen feltétel nélküli, hanem igencsak differenciált, időnként a kegyetlenségtől, szigortól, vagy éppen erotikától sem mentes anyai és nagyanyai szeretet nagyszabású és sokoldalú portréját állítja elénk. Másfelől pedig valóban igaz, hogy az Eltűnt idő férfiszereplőinek szerelmi szenvedélyei kidolgozottságukban messze túlszárnyalják a női szereplők lelki életének bemutatását – de  ne feledjük el, hogy mindezen férfiakban eközben mennyi, de mennyi feminin vonás van, s hogy az Eltűnt idő férfialakjai mennyire csak egy bizonyos férfitípust állítanak elénk! Charlus nevetségességig menő kokettériája, Marcel széplelkű hisztériája, egyes főrendek rang- és etikettmániája, társasági intrikáik és megannyi más vonásuk bármilyen más regény női főszereplőjének becsületére válnának (sőt, női változatban talán túlzóan mizogin jelleget is öltenének). Akik pedig ezzel szemben az igazán férfias, macsó-jellegű típust képviselhetnék, mint a katona Saint-Loup, vagy a Jupien bordélyában dolgozó fiatalemberek, épp azokról derül ki, hogy a férfitest iránti erotikus vonzalom nagyonis szorosan összeköti őket a nőiséggel. Mert bár az Eltűnt idő férfiszereplőinek nem mindegyike homoszexuális, a tisztán heteroszexuális férfialakok – talán egyedül az apa figurájának kivételével – ugyanúgy egy dekadens, túlfinomult, erősen feminizált típus különböző megjelenési formái, a magát korbácsoltató Charlus alakjában pedig (a Thomas Mann-i Hans Hansenek iránti vágy jóval radikálisabb megfogalkazásaként) az a reménytelen és romantikus vágyakozás is elénk tárul, amivel az ilyen típus a „valódi férfiak” iránt viseltetik. A hiányzó női elemek tehát részben azért hiányoznak az Eltűnt időből, mert ezek az erősen ambivalens férfialakok magukba szívják őket; a regény azonban, talán épp emiatt, nem is fedi le teljes egészében a férfilélek teljes érzelmi-lélektani spektrumát, hiszen mondjuk a hallgatag, némán szenvedő hemingwayi macsókat hiába keresnénk az Eltűnt idő szalonjaiban.

De ezek már csak a szenvedélyes proustológus magánpolémiái; mindent összevéve egy rendkívül összefogott, olvasmányos és gondolatébresztő bevezetés ez, ami dacára annak, hogy lassan fél évszázada, hogy megjelent, az általános ismerkedésen túl arra is alkalmas lehet, hogy az olvasót felkészítse a későbbi keményvonalasabb, filozófiai-irodalomelméleti Proust-értelmezések befogadására, mert azok nem egy elemét vagy kiindulási pontját egyszerűen, és közérthetően fogalmazza meg. S ez már csak azért is nagy teljesítmény, mivel a vékonyka kötet kiadásának idején még a harmadik Gyergyai-féle kötet sem jelent meg magyarul…  

(A fenti írás egy tervezett sorozat első része, melynek során hosszú idő után visszatérve Proust- és Nádas-tanulmányaimhoz, kezdésnek igyekszem részletesen áttekinteni Az eltűnt idő nyomában Magyarországi recepcióját a kezdetektől napjainkig, egyfelől a Proustra vonatkozó szakirodalmak, cikkek, ismertetések irányából, másfelől végigszemlézve a magyar irodalmi alkotásokben fellelhető prousti hatásokat.)