"Mint történt, hogy amíg mások harminc vagy negyven évvel már kimerülnek, ő, a szalónok frivol hőse, több mint negyven évvel a vállán s betegen kezd írói életet élni, mint Sokrates, aki halála előtt s a börtönben fogott a hárfázáshoz? Mit jelent ez az «Eltűnt idő», ez a tizenhatkötetes tömb a francia és európai regény történetében? hirtelen lehullt meteort? egy elzáruló kor síremlékét? vagy egy új út távlatát? S mi okozza olvasása közben azt a kimondhatatlan varázst, amely alól tíz-húsz lap után a legmogorvább kritikus sem tud szabadulni s amely, mint egy cirógató kéz, vagy mint egy ellenállhatatlan mosoly, minden rosszkedvét elűzi, minden gáncsát lefegyverzi, hogy aztán mintegy részegen fürössze az álom és az emlékezés habjaiban, az öntudat s a puszta ész mindegyre távolodó partjai közt?"

Nemrég találtam meg a magyar proustológia örökké szeretve gyűlölt és gyűlölve szeretett ősapjának, Gyergyai Albertnek a beharangozó cikkét a Nyugat online archívumában. Igazából nem is az a hatalmas benne, hogy Proustról tulajdonképpen a felületes irodalomtörténetek és az általános közvélekedés azóta sem tudott többet mondani, mint amit Gyergyai lefektet ebben a három részes esszében, mely éppúgy kitér a szerző személyére, mint a kor általános vonulataira, a regény olvasásának és fordításának nehézségeire és a benne fellelhető szépségekre. Hanem az, hogy a lendületes mondatfűzésen, tűzijáték-szerű képkavalkádon és gyönyörű "nyugatos" nyelven keresztül még ma is átsüt az a hihetetlen izgalom, öröm, és lelkesedés, amit Proust műve képes kiváltani az emberből.

Nemrég találtam rá az ADPF (Association pour la diffusion de la pensée française) nevű szervezet honlapjára, mely annyi más dolog mellett (ld. Mezzo csatorna, könyvkiadási gyakorlat, külföldi reprezentáció) újabb főhajtásra késztetett a francia kultúrpolitika előtt. Akárhogyan is nézzük, ez az egyébként önmagát hatalmasra tartó, öntelt és nem kis mértékben sznob nép mégiscsak a legtöbbet teszi a saját kultúrája terjesztéséért szűkebb hazánkban, Európában. A szervezet honlapján többek között ugyanis időről időre publikálnak olyan ismeretterjesztő jellegű füzeteket, melyek egy-egy témához, íróhoz kiállításhoz kapcsolódnak, és amelyeket teljesen ingyen és bérmentve le lehet tölteni a honlapjukról pdf formátumban, vagy helyben elolvasni a neten (persze, mondanom sem kell, franciául, bár jónéhány más füzet már angolul és spanyolul is elérhető).

A Marcel Prousttal foglalkozó könyvecske szerzője Thierry Laget, aki részt vett a Recherche legutóbbi kritikai kiadásának és egy-két más Proust-kötetnek is szerkesztésében, több esszét publikált a műről (leginkább az első kötetről), és maga is regényíró. Ennek következtében maga a könyvecske is inkább esszé, mint irodalomtudományi munka: a kivételesen szép kiállítású füzetben egymást váltják a barnával szedett Proust-idézetek (nemcsak az Eltűnt idő-ből, hanem levelekből, korábbi művekből, stb.), és Laget átvezető szövegei, melyek mindenféle komolyabb dekonstrukciós vagy hermeneutikai ambíció nélkül, de közérthető és élvezetes formában nyújtanak bevezetést Marcel Proust világába.

Mint a címből is kiderül, a szerző az olvasás és az írás kettőségére fűzi fel a szöveget: először végigveszi a Proustra hatást gyakorló különböző szerzőket és olvasmányokat, a kor különböző irányzataihoz (szimbolizmus, naturalizmus, realizmus, pszichológiai regény, etc.) való viszonyát, majd ezekhez képest igyekszik – nem egyszer kortársak, levelek, korabeli cikkek alapján – belőni a Recherche helyét a kor irodalmi világában. A második részben főleg magával a főművel foglalkozik, különös figyelmet szentelve a regény három "titkos hősének", az író Bergotte-nak, a festő Elstir-nek és a zeneszerző Vinteuil-nek.

Az ő alakjukban, amellett persze hogy rajtuk keresztül alakítja ki a regény művészetszemléletét, és veti meg a saját esztétikai gondolkodásmódjának alapjait, Proust tulajdonképpen a Contre Saint-Beuve-ben lefektetett elméletét (miszerint a művész mint alkotó, és a művész mint társasági- vagy magánember két teljesen különböző dolog, és az egyiket ismerve korántsem lehetünk biztosak abban, hogy a másikat is ismerjük, sőt) teszi át a gyakorlatba azzal, hogy a zseniális művészeket a társasági élet sokszor vulgáris, felszínes és egyáltalán nem emelkedett fénytörésében is megmutatja. Laget emellett hangsúlyozza azt is, hogy mindhárom művészportré egyben rejtett önarckép is, hiszen a portrék mindkét oldala (a csakis a művének és művében élő művész és a társaságban forgó causeur) pontosan illik magára Proustra is, így elméletének "gyakorlati" igazolása egyben önigazolás is: amikor először visszautasította az Eltűnt idő első kötetének kiadását, többek között André Gide is – ráadásul saját bevallása szerint – abba a hibába esett, hogy Prousttal kapcsolatban abból a képből indult ki, melyet évekkel korábban a szalonokban alkotott a szerzőről, mintha ő is a Verdurin-féle sznobok társulatából származna.

Mindezek mellett a regényfolyam egyik legfőbb tanulságának Laget a "folyamatos teremtés" felismerését tartja, mely persze az idő múlásán keresztül válik érzékelhetővé: "Minden, ami számunkra elpusztíthatatlannak tűnik, megállíthatatlanul halad az elmúlás felé; egy társasági helyzet éppúgy, mint bármi más, nem egyszer s mindenkorra lett megteremtve, hanem, akár egy birodalom hatalma, minden egyes pillanatban újraépíti magát egyfajta szüntelen, folyamatos teremtésben, ami egyben magyarázatul is szolgál a társasági élet vagy a politika történetének fél évszázados történetében észlelhető anomáliákra. A világ teremtése nem a kezdetekkor történt meg, hanem minden nap egyre csak történik." (Idézet az Albertine disparue c. kötetből a füzet 39. oldalán.) Ezen a folyamatos teremtésen belül azonban maguk a művészek, önálló esztétikai világaik létrehozásával szintén újra és újra megismétlik a dolgot, melynek következtében "a világ, melyet nem egyszer teremtettek meg, hanem éppolyan gyakran, amilyen gyakran csak egy új művész színre lép, ott áll előttünk – jóllehet teljesen különbözően a régitől – tökéletesen tisztán láthatóan." (Idézet a Contre Saint-Beuve-ből a füzet 35. oldalán.)

A világ folyamatos teremtődését persze csak hatalmas odafigyeléssel lehet felfedezni, és pont ez a figyelem az, ami Proust művészetét élteti, és amire minden olvasóját tanítja: "Minden beszél, minden hozzánk beszél: írni annyi, mint először is hallgatni. És olvasni – olvasni Proustot – nem más, mint ezt a beszédet hallgatni, a lehető legközelebb hajolva annak forrásához, a folyton újra és újrakezdődő teremtés éjszakájában." (Laget, 39.old.) Egy remek kis füzet remek végszava ez, mely ideális bevezető lehet kezdő proustonauták, és érdekes olvasmány a haladók részére.

A füzet törzsszövegét egy vázlatos kronológia, valamint kimerítő bibliográfia teszi teljessé Proust saját műveiről, a róla írott tanulmányokról, sőt a műveiből készült  film- rádió- és képregényadaptációkról.